Halmi Krisztina SJC
Székesfehérváron születtem 1966-ban, vegyes (református-katolikus) házaspár második lánygyermekeként. Óvodáskoromban felfigyeltek a tiszta énekhangomra, ezért az ének-zenei általános iskolába irányítottak, ami egész életemre megpecsételte a sorsomat. Mivel nem voltam különösebben tanulós, a zene meg valahogy mindig könnyen ment, egyértelmű volt, hogy a zeneművészeti szakközépiskolai érettségi után a Zeneakadémia középiskolai énektanár és karvezetőképző szakára menjek tovább. Miután ezt elvégeztem, egy budapesti zeneiskolában szolfézst kezdtem tanítani, első osztályostól felnőttekig mindenféle korosztállyal foglalkoztam. A tapasztalataimnak köszönhetően már nemcsak a zenében, hanem a gyerekek között is egyre inkább otthonosan éreztem magam.
Az életem másik meghatározó élménye egy zeneakadémiai barátsághoz kötődik, amelynek nyomán bepillantást kaptam a mozgássérült emberek világába. Ez indított el a MEVISZ (Magyarországi Evangélikus Ifjúsági Szövetség) Bárka-táboraiba, ahol vak és értelmi sérült gyerekekkel, fiatalokkal is találkoztam. A közös nyaralásokból életre szóló elköteleződés lett a kiszolgáltatottak és periférián élők felé.
A 90-es évek elején elvégeztem a Zeneakadémia rádiós zenei rendező szakát. Akkoriban talált meg egy felkérés a Magyar Televízió vallási szerkesztőségétől, ahol a Kánon című vallási-kulturális sorozatnál lettem szerkesztőgyakornok, egy másiknál (Mily kedves a te hajlékod) pedig zenei rendező. A tanítás sem maradt abba: a vallási műsorok szerkesztése mellett gimnáziumban tanítottam éneket.
A tévés munkám során megismerkedtem néhány katolikus pappal és szerzetessel, akik emberségükkel segítettek visszatalálni a saját egyházamhoz. Ezt az új Isten-kapcsolatot a régóta keresett személyesség és lelki mélység jellemezte: ez lett az a bizonyos jó talaj, amelybe pár év múlva belehullott az Istennek szentelt életre szóló hívás-hivatás magja.
A 33. születésnapomon érett meg bennem a gondolat, hogy igent mondok Isten hívására. Ezt egy jezsuita atyával osztottam meg elsőként. Ő ajánlott nekem a Jézus Szíve Társaságából valakit, aki néhány évvel előttem hasonló döntéshelyzetben volt. Azt sejtettem, hogy a Szent Ignác-i lelkiség nekem való, mivel július 31-én (Szent Ignác ünnepén) születtem - úgy véltem, ez nem lehet véletlen. A „biztonság kedvéért” azért megismerkedtem más ignáci lelkiségű női közösségekkel is, de először a Bíró utcai tanulmányi házunkban töltött el olyan otthonosság-érzés, ami megadta a bizonyosságot: ebbe a közösségbe hív az Úr.
Így életem első nyolcnapos lelkigyakorlata után – melyben Nemes Ödön jezsuita atya volt a kísérőm – 2000. február 2-án beadtam a jelentkezésemet a Jézus Szíve Társaságához.
Bár a tanítás mindig is fontos része volt az életemnek, nem tudtam volna elképzelni, hogy kizárólag ezzel foglalkozzak. Ezért is választottam a Társaságot, mert úgy gondoltam, itt jobban tudom kamatoztatni a képességeimet és tapasztalataimat.
23 év múltán, 12 évvel az örök esküm után sem bántam meg a döntésemet. Jelenleg is tanítok: zeneiskolában szolfézst, gimnáziumban pedig éneket. Emellett vezetem a Közösségünk egyetemi szakkollégiumát, és tagja vagyok a hivatásgondozó csapatunknak.
A lelki életem – hitem szerint – a szülőházam közelében található réten kezdődött. Itt, a szovjet katonák számára felállított lődombok között éreztem meg először Isten megfoghatatlan jelenlétét a nyári melegben zizegő szélben és a virágok illatában. Azóta sok minden történt velem, de legbelül ugyanaz a pillangókat kergető kislány vagyok, aki nem tud betelni ezzel a jelenléttel.
Bemutatkozásomat két korábbi versemmel zárom, amelyek Isten-kapcsolatom két különböző állomásának lenyomatai.
EGÉSZ ÉLETEMBEN
rá vágyakozom és menekülök előle
szerelme után sóvárgok és kitépem magam ölelő karjából
mindenben és mindenkiben őt keresem és hátat fordítok amikor rátalálok
mindenem odaadom egyetlen pillantásáért és lesütöm a szemem amikor rám néz
mindenét odaadja egyetlen pillantásomért és kivárja amíg ráemelem a tekintetem
mindennel és mindenkivel üzen nekem és minden sarkon szembejön velem
szerelmem után sóvárog és nem hánytorgatja hűtlenségemet
rám vágyakozik és megvár szelíden
aztán csakúgy véletlenül összefutunk
azt mondja már nagyon régóta meg akarja mondani nekem hogy szeret
de hát miért pont én kellek neked
miért ne? kérdi könnyedén és a vállamat átölelve gyengéden vezetni kezd
most így járunk együtt ő meg én
azóta se értem hogy mit szeret bennem de erről már nem faggatom
csak egyszerűen elfogadom hogy ő ő és én én vagyok
és remélem hogy egyszer kimondhatom majd: ő és én egy vagyunk
A tékozló imája
magzatlétezésre vágyom
Atyám végtelent kitáró
boldog tenyerébe
hol megszakad minden álom
s a moslék-zabáló mámor
fulladt lihegése
hogy körülöleljen áldón
az egyetlen Valóságos
örök lélekzése