Kelemen Irma SJC

1927-ben születtem. Földműves családból származom, az egykori Csehszlovákiából, Losonc környékéről. Hatan voltunk testvérek, én voltam a legidősebb. Minden vasárnap három kilométert gyalogoltunk a folyóparton oda-vissza azért, hogy részt vehessünk a szomszéd faluban a szentmisén. Mielőtt a Társasággal megismerkedtem, besegítettem a szüleimnek a munkákba, ahogy a földműveseknél szokás volt: kapáltam, markot szedtem – mikor mire volt épp szükség.

Egyszer lelkigyakorlaton vettem részt Csézfürdőn, ahol három testvér is jelen volt a Jézus Szíve Társaságából. Az atya fölhívta a figyelmemet az Isten felé vezető útra, és megismertem a testvéreket is – mindez nagyon megérintett, pedig azelőtt nem is hallottam a Társaságról. Ez áprilisban történt, én júniusban jelentkeztem, augusztusban pedig már átjöttünk Magyarországra a képzésre. Otthon nem volt teljes az öröm: apukám például azt mondta, hogy „ha az eke szarvára teszed a kezed, akkor maradjon is rajta…” Anyukám sem örült nagyon a hivatásomnak, de belenyugodott. Ekkor 21 éves voltam. Nem érdekelt, hogy nem lesz családom, helyette el tudtam képzelni, hogy egy közösségben fogok élni úgy, hogy még országot is váltok.

A Péceli képzés két évében már éreztem, hogy jó helyen vagyok. A konyhában és a mosókonyhán segítettem be. Az eskütételem 1950-ben nagyon körülményes volt, akkor nagyon nehéz évek voltak. Balatonfüreden egy kis szobában volt a lelkigyakorlatom, az imádságnak szenteltük a napokat.

Hogy könnyű-e a hivatás? Ha az ember teljesen odaadja magát, akkor elfogadja azt, amit az elöljáró mond. A legnehezebb nekem az volt, hogy az első időben kilenc évig nem mehettem haza. Amikor végre sikerült hazalátogatnom, szinte nem ismertem meg a testvéreimet, akik az évek alatt kisgyerekből felnőttek lettek!

Én szerettem az emberekkel dolgozni. Kiskunfélegyházán kezdtem, majd Lajosmizsére kerültem. Nem volt könnyű az élet, többször jött hozzánk a rendőrség, ki is lakoltattak minket, de a plébánián kaptunk egy szoba-konyhát. Ötvenkét évig laktam Lajosmizsén, ezalatt egyházi adót szedtem, háztartást vezettem, kertünk volt és tyúkjaink, és Prágai Angéla testvérrel egy százszemélyes nyugdíjas klubot vezettünk. Nagy örömünk volt ebben, vittük őket kirándulni, búcsújáró helyekre, külföldre is. Lajosmizse után Pécelre jöttem, öt éve vagyok itt.

Mostanában imával telnek a napok, van kiért imádkozni. A Társaságban az évek alatt mind mélyebben meg lehet élni az Istenkapcsolatot. Ez egyre teljesebb, és én egyre jobban tudom, hogy várnak majd haza. Talán teszek annyjt az imádságaimmal – mert mást nem nagyon tudok már csinálni - hogy ezt beszámítják nekem…