keresés YouTube Facebook Instagram
női apostoli élet társasága
Jézus Szíve Társasága Societas Jesu Cordis
Obendorf Beatrix SJC

Obendorf Beatrix SJC

Az ország nyugati csücskében, Sopronban születtem 1935 január 4-én, vallásos és hazaszerető családban. A gyerekkorom és a serdülőkorom java része a vérzivataros időben telt. A háborúban egy nap a házunkat teljesen lebombázták: édesanyám húgával, a nővéremmel, nagymamámmal és egy idős rokonnal két és fél órát töltöttünk a romok alatt. Közben megkérdeztem Mimi nénit: „Mimi néni, ha én most meghalok, a Mennyországba jutok?” A két idős rokon azonnal meghalt, mi – bár nem értünk le az óvóhelyre - életben maradtunk, és édesapám légoltalmi parancsnokként segített minket kimenteni. Számomra ez is az Isteni Gondviselést mutatta: megfogalmazódott bennem, hogy ha Isten életben hagyott engem, akkor valami terve van velem.

Tíz éves lehettem, amikor a szüleimtől kaptam egy könyvet Páter Bíró életéről. Nagyon megfogott és minden egyes szava belém ivódott, a könyv meghatározó volt az életemben. Az első tanulóéveket a zárdaiskolában töltöttem, de amikor szétszórták a szerzetességet, tudtam, hogy politikai okok miatt nem vesznek fel tovább. Próbáltam dolgozni itt-ott: a saját keresetből magánúton tanultam tovább, így végeztem el a gimnázium nagy részét. Aztán jött 1956 november 4 – a sógorom előző nap jött haza a börtönből, ahol politikai fogolyként volt - ő azt mondta, nem maradunk itthon. Én – bár személyesen nem ismertem a Jézus Szíve Társaságát – hezitáltam, mert akkorra már tudtam, hogy szeretnék elindulni a régi könyvem által sugalmazott, Istennek szentelt életúton. „De Uram, én egyedül nem maradhatok itthon!” Így a családdal tartottam, és nyugodt voltam, mert éreztem, hogy valahogy be fogok tudni lépni. És hamarosan ismét megmutatkozott a Gondviselés. Második nap voltunk Ausztriában, amikor a különféle kapott dolgok között találtam egy Szív folyóiratot. Nézegettem elől-hátul, és benne volt egy cikk a külföldön élő magyar szerzetesekről, köztük a Jézus Szíve Népleányai Társaságáról! Belső biztatást kaptam!

Szüleimmel az Egyesült Államokba mentünk, de a Jézus Szíve Társasága egy része a szétszóratás miatt Kanadában volt. 1957 szeptember 23-án már be is léptem közéjük. 34 évig voltam Kanadában.

A Jézus Szíve Társasága modern közösség volt. Jól ismertem a zárt közösségeket, azok valamiért nem tetszettet. Nem vagyok egy kifelé élő valaki, de már a gyerekkönyvben is megfogott, hogy „nem futni a világtól, hanem benne élni”. A világban élni, ugyanakkor segíteni másokat is, hogy rájöjjenek: a világ jó, mert Isten teremtette. Tetszett az is, hogy a Társaság nem akarja elnyomni az egyéniséget: a másságunkat úgy állítjuk be, hogy egymást segítve tudjunk dolgozni.

Én 1977-től tartottam lelkigyakorlatokat. Nagyon sokféle emberrel találkoztam eközben, olyannal is, aki alig ismerte a Jóistent. Hozzá másképp kellett szólni, de igazából mindenkit sajátos, egyéni úton kellett vezetni.

Milyennek látom én a Társaságot? Van egy képem erről, ami akkor jelent meg előttem, amikor hazajöttem Kanadából. Ez a kép elvitt egy mezőre, ahol a fű között rengeteg mezei virág nyílik. Ott van Jézus is, és szedegeti a virágokat. A virágok mi vagyunk, belőlünk csinál Jézus egy egyszerű, mégis gyönyörű mezei csokrot.

Nem volt nehéz otthagynom Magyarországot, és nem volt nehéz otthagynom Kanadát: a Társaság erősebb volt, mint a gyökerek! Egyik legnagyobb élményem az volt, amikor Rómában tanultam teológiát. Ott megláttam szinte az egész világot, annyiféle nemzetiség volt ott a női szerzetesrendek tagjaiból! De nagyon szerettem, amikor az ünnepeken a Testvérekkel együtt tudtunk lenni. A karácsony és újév közötti három közös nap mindig nagyon szép volt!

Kanabából hazaérkezve két évet Mariazellben töltöttem a zarándokház feladataival, aztán Tahiba kerültem, ahol egészen 2018-ig éltem és dolgoztam. Akkor az egészségi állapotom miatt Pécelre, a Jézus Szíve Társasága Idősek Otthonába kerültem. Itt láttam meg, milyen feladatok várnak az emberre, amikor már nem dolgozik aktívan. Bár vannak látogatóim a régi lelkigyakorlatozók közül, de az elsődleges feladatom már nem annyira a munka, hanem az ima: imádkozni a Társaságért. Van egy nagyon szép imánk, amivel kérjük az Istent, hogy jöjjön, és vezessen minket a szeretet útján.