Tyukodi Beáta SJC

1972-ben születtem a partiumi Kaplonyban, Szatmár megyében. Hagyományosan vallásos közegből származom, ahol az imádság, a vasárnapi szentmise életünk része volt. Nagyszüleim, szüleim életéből ezt a példát, mintát láttam, és ebben a „vallásos védettségben” nevelkedtem. Mindez nagyon természetes volt számomra mindaddig, amíg azt kezdtem érzékelni, hogy a „gyerekcipő” szorítani kezd. A külső szertartások mögötti belső tartalom lényegét kerestem. Azt a Valakit, aki minden fölött áll, akitől az élet származik.

Középiskolásként egy ifjúsági közösség tagja lettem. A találkozásoknak köszönhetően kezdtem elmozdulni a felszínességből, a személyes Isten-kapcsolat ápolása felé. Vágytam arra, hogy tudatosabban éljek. Közben alkalmam volt megfigyelni a falunkban élő szerzeteseket (iskolanővéreket, ferenceseket), akik a szétszóratás után otthonukban éltek. Kerestem az alkalmakat, hogy találkozzak, beszélgessek velük. Vonzó volt számomra az életük, de hosszú ideig ezt belső titokként őriztem, - még magamnak sem mertem bevallani. A plébánián lakó idős ferences atya szavai, útmutatásai sokat segítettek. Arra vágytam, hogy egyre mélyebben megismerjem a szerető Istent, aki engem a létbe hívott.

Érettségi után gondviselésként éltem meg, hogy Szatmárnémetiben elindult a hitoktatóképző. Majd beindult az iskolai hitoktatás is. Lelkesen mondtam igent a felkérésre, hogy a tanulmányaim mellett szülőfalum iskolájában és a plébánián hittant oktassak. Motivált és lendületet adott, hogy egy élő Személyről beszélhetek az órákon. Néhány évet foglalkoztam a kaplonyi szívgárdista gyermekekkel. Akkor még nem tudtam, hogy ez a gyermekmozgalom a Jézus Szíve Társaságához kapcsolódik, és Bíró Ferenc jezsuita atyához, a közösség alapítójához. De nagyon lelkesített a gondolat: Jézus csapatához tartozni, tőle tanulni, az ő nyomában járni - ez a legjobb dolog! Szerettem a „gyerekek világát”, sajátjaimnak éreztem a „sok száz” tanítványt, de valami még hiányzott belőlem... Féltem elköteleződni, igent mondani akár a családos, akár a szerzetesi életformára. A szakmai tudás mellett egyre fontosabbá vált, hogy a lelki úton is haladjak, ezért lelkigyakorlatra jelentkeztem. Életem első Szent Ignác-i lelkigyakorlata volt ez az alkalom, hivatástisztázó jelleggel. A csendes napok alatt azzal szembesültem, hogy nemcsak én szólok az Istenhez, hanem Ő is szól, válaszol nekem. Mindez nagyon új volt számomra, egy kalandos, ismeretlen világ. Még időre volt szükség, hogy erősödjön bennem a meghívottság tapasztalata és hagytam, hogy Jézus „udvaroljon” nekem. A kísérőm ezen a lelki úton egy testvér volt, aki a Jézus Szíve Társaságához tartozik. Kezdtem érdeklődni a közössége iránt. Egyre kíváncsibb voltam, hogy miből áll a mindennapi életük, milyen lelkiség itatja át őket. Egy leánytáborban alkalmam volt a Társasághoz tartozó másik testvérrel is együtt dolgozni. Megfigyelhettem, hogyan vezeti a foglalkozásokat, hogy van jelen közöttünk. Megragadott, ahogy egyszerű természetességgel és szívvel tesz mindent. Akkor csak azt tudtam, hogy valami „ilyesmi” hiányzik belőlem. Több éves ismerkedés után jelentkeztem a Társaságba. Fontos volt számomra, hogy a közösség tagjai két lábbal a földön járó emberek, akik nem elzártan élnek, külső, civil munkát is végezhetnek, sokszínűek és a közösség magyar alapítású. Nagyon hálás vagyok azoknak, akik tanúk voltak az én hivatástörténetemben, és imáikkal segítettek abban, hogy kimondjam az igenemet Jézusnak. 14 évi hitoktatás és „útkeresés” után jelentkeztem a Jézus Szíve Társaságába.

A próbaidő első, zártabb, csendesebb időszakában az imán, a belső rendi tanulmányokon, a házimunkán és a közösség tagjaival való ismerkedésen volt a hangsúly. A második évben a Társaság apostoli területeivel ismerkedtem, amiben az ifjúsági pasztoráció is teret kapott. Szerettem a Szentjánosbogár táborokat, az iskolai lelkinapokat. Színes, kihívásokkal teli időszak volt, ami nagyon megdolgozott, de mély élményeket adott. Fontos volt a 30 napos személyesen kísért lelkigyakorlat, amit Dobogókőn végeztem, és ami meghatározta életem további alakulását.

2008-ba, az első esküm letétele után a szegedi Korda Könyv- és Kegytárgy üzletünkben voltam munkatárs, emellett lelkinapokat tartottam és a Szentjánosbogár Klub gyerekprogramjában működtem együtt egyetemista fiatalokkal. Később tanulmányaimat a Semmelweis Egyetem lelkigondozói szakán folytattam. Újra a Budapesti Tanulmányi Ház lakója lettem, és az ifjúságpasztoráció, hivatásgondozás területén dolgoztam. A kétéves képzés alatt rácsodálkoztam arra az életet adó valóságra, hogy bennem és másokban is „csobognak azok a belső források, amelyekből meríthetünk.” Ebben a programban szerzett tapasztalatok arra indítanak, hogy a munkámban nagyobb biztonsággal, és bizonyossággal használjam az önismeret eszközeit a témák feldolgozásában, ötvözve mindezt az Szent Ignác-i lelkiség imádságos gyakorlataival.

2013 őszétől a szatmári közösségben élek. A testvérekkel pasztorális munkát végzünk, különböző munkaterületeken. Találkozásaink alkalmával közösbe tesszük meglátásainkat, tapasztalatainkat, átbeszéljük az aktuális helyzeteket, lehetőségeket. A szolgálatunk során megélt jelenlét-tapasztalatok élővé, tudatosabbá teszik számunkra Alapító atyánknak azt a célkitűzését, amit a Társaság alapításakor így fogalmazott meg: „ …egy sorban és egy sorsban a néppel.” A figyelmes, gyógyító jelenlétre a világnak ma is szüksége van. A közelség, az elérhetőség, az együtt munkálkodás, a közösen megélt örömök és nehézségek a mindennapi életünk része, ami ajtókat nyithat az emberek szívén át az Istenhez.

Az egyházmegyei ifjúsági iroda referenseként és a hivatásgondozó munkacsoport vezetőjeként szolgálom az Urat. Örömmel vagyok a fiatalok, és a gyerekek között, részese lehetek küzdelmeiknek, sikereiknek, útkeresésüknek. A találkozásaink alkalmával a kölcsönösséget élem meg: amellett, hogy adok, nagyon sokat kapok, tanulok is tőlük, - nyitottságot, spontaneitást, lelkesedést, kreativitást, kedves, figyelmes gesztusokat. Egy kis csapattal a Mária Rádióban önkéntes szolgálatot vállaltunk: imavezetést, felolvasást, kerekasztal beszélgetéseket, tanúságtételt. Gyakran rácsodálkozok az Úr munkálkodására azokban a fiatalokban, akik mellé ebben az életszakaszban útitársként szegődtem. Úgy érzem, hogy a következő lépés megtételének, az élet bontakozásának, növekedésének mindig öröm a tanúja, a részese lenni.

2017. január 1-én, a Budapesti Jézus Szíve templomban, örök esküt tettem. Hivatáskeresőként úgy gondoltam, hogy az élet legnehezebb lépése, döntése az, amikor élethivatást választok, és elindulok egy ismeretlen, kalandos úton. Azóta már tudom, hogy mindig az a legnehezebb, amit még nem léptem meg, amit nem fedeztem fel, amivel nem néztem szembe, amit még nem éltem át.