Bujdosó Gabriella SJC

Lajosmizsén születtem 1933-ban, hívő családban. A negyvenes évek elején a testvéreimmel együtt Kecskemétre kerültem az angolkisasszonyokhoz, a zárdába. Nagy fegyelem volt a német rendszerű iskolában, és nagy szegénységben éltünk. Egészen az államosításig, 1948-ig ott voltunk. Addigra már viszonylag helyreállt a gazdasági egyensúly, de kezdődött az egyházüldözés. Az utolsó vizsgát még letettük, kiadták a bizonyítványt, és bezárták az iskolát. 

A forradalom után jöttem fel Pestre: 1957. márciusa óta élek a Társaságban, közösségben. Először a külföldről érkező ruha- és élelmiszeradomány-osztásba kapcsolódtam be, amit a Társaság kapott feladatul. Amikor letisztult a forradalom utáni helyzet, a Kultúrcikk Kiskereskedelmi Vállalatnál kaptam állást, aminek a vezetője szintén egy testvér volt. Amikor a biokémiai intézetben megüresedett egy állás, felvettek laborasszisztensi feladatkörbe, 10 évig dolgoztam ott. Közben elvégeztem a Gödöllői Agrártudományi Egyetemet. 1971-ben a munkám kapcsán Kecskemétre kerültem.

Jó arra visszaemlékezni, hogy a Testvérek között még a legnehezebb időkben is nagy összetartás volt! Annak ellenére, hogy házkutatások voltak, alig volt lemorzsolódás. Pedig a rendszer árgus szemekkel nézte a szerzeteseket, mindenkiről mindent tudtak. Próbáltunk önálló egzisztenciát teremteni úgy, hogy közben a Társasághoz tudatosan tartoztunk.

A nyolcvanas évek közepén Ausztriában találkoztunk először a Jézus Szíve Társasága Kanadában élő Testvéreivel. Az új Konstituciót és Direktóriumot beszéltük meg, bár a helyzet akkor Magyarországon még kilátástalan volt. 1987-ben már nagyobb létszámban találkoztunk, és a zsinat utáni megújulás szellemében tárgyaltunk a Társaságról.

1990-ben idehaza hivatalosan újra megkezdhettük az apostoli munkánkat. Hosszú, komoly munkabeszélgetések alatt felvázoltuk, hogy mi mindent akarunk csinálni, hogyan szeretnénk megélni a karizmánkat. Én elvállaltam a Korda Könyv- és Kegytárgykereskedés megnyitását Kecskeméten, mint a sajtóapostolkodás területét. Az, ahogy ott minden összeállt, a Gondviselés munkája volt, és azóta is az.

A lelki életnek megvannak a maga lépcsői, az ember belenő ebbe. A kialakult lelki életnek van egy napi gyakorlata: ha ezt komolyan vesszük, ehhez tartjuk magunkat. Mi, a Jézus Szíve Társasága Testvérei minden imádságunkat és munkánkat engesztelésül ajánljuk fel a saját, a Társaság és népünk bűneiért. Életünk és munkánk engesztelő élet, amire nem ötpercenként reflektálunk, inkább minden reggel megújítjuk ezt a felajánlást, és próbálunk eszerint élni.

Mit jelent számomra a Társaság? A Társaságot élem. Ami rajtam látható, az a Társaság. Én nem tudok a Társaságon kívül döntést hozni az életemben, ebbe nőttem bele.

Én a Társaságban mindig otthonlakóként éltem. Nem mindig volt könnyű a társasági kötelezettségeknek eleget tenni: amikor csak nyolc nap szabadságunk volt, ebbe az évi nyolc napos lelkigyakorlatot nehezen tudtam beilleszteni. Vagy amikor munka-kiküldetésben voltam, néha nem jutottam el minden nap szentmisére. De a közösségi életet próbáltam élni - nemcsak a szűkebb közösségben, hanem a nagyobb közösségben is.

Mindig értéknek tartottam, hogy közösségben élhetek, biztonságot adott, hogy nem a nagyvilágban lógok. A Társaság tudott használni az illegalitásban gyakorolható közösségi életben is, munkatársként éltem meg az életemet. Közben a családommal is tudtam tartani a kapcsolatot, nem éreztem gyökér nélkülinek magam. Teljes egészében megtámogatott volt az életem!