Piszárik Imelda SJC

A partiumi Batizon születtem Szatmár megyében, földműves családban. A szüleim egyszerű, istenszerető, becsületes emberek voltak. Hatan voltunk testvérek. A családban mi együtt éltünk a liturgikus évvel: amellett, hogy megéltük az ünnepeket, az esti beszélgetés, a közös ima, a közös étkezés biztos alapot adtak a későbbi életemben. A szüleink nagyon szépen neveltek minket. Édesapám és édesanyám dolgos és kreatív emberek voltak, és minket is megtanítottak dolgozni - zajlott az egyszerű élet, és mindent el kellett sajátítanunk nekünk, gyerekeknek is. Ennek a kreativitásnak később nagy hasznát vettem az apostoli munkámban.

Szüleim minden este imádkoztak – jó volt ezt látni. Ahogyan azt is, hogy nagymamám az ablak előtt ül, és olvassa a Bibliát. Nekünk, gyerekeknek is természetes volt, hogy a kereszt előtt térdepelve minden nap imádkozunk. Mindez lelki megnyugvást, biztonságot, keretet adott a családnak. Azt mutatta nekünk, hogy a hit nagyon nagy érték és hozzátartozik a mindennapjainkhoz.

Amikor 1989-ben a változás megtörtént, Szatmárnémetiben is beindították a teológia levelező tagozatát, én felvételre jelentkeztem. Elkezdtem tanulni. Közben egyre többet hallottam a Jézus Szíve Társaságáról, megismertem testvéreket, voltam lelkigyakorlaton. Szép lassan szövődött a kapcsolat. 1991 nyarán egy németországi utazásról én már nem hazajöttem, hanem Magyarországon maradtam, próbaidőre. A testvérekkel együtt tanultunk, formálódtunk, alakultunk, csiszolódtunk, egymás elfogadását tanultuk, meg önnevelést és önismeretet.

40 évesen csatlakoztam a Társasághoz. A döntésem csak fokozatosan érlelődött. Nem volt igazán keresés, mert szerettem a munkámat, jó kollégáim voltak, mégis de határozott érzés volt: ha akarok valamit tenni a kisebbségben élő magyarságért, az egyszerű népért, akkor most kell lépnem. Itt az alkalmas idő.

Amikor 1993 őszén az esküm után hazajöttem, rögtön elkezdtem hitoktatni. Mi voltunk az ugartörők, ugyanis akkor kezdődött a hivatalos iskolai hitoktatás. Meghatározó volt akkor az iskolában jelen lenni, meg is küzdöttünk ezzel. Akkor kezdődött Batizon a templom építése is, ahol a szolgálatban szintén aktívan jelen voltam. Hitoktatás, szentségekre való felkészítés, programok a plébánián, kirándulás,táborok, lánytábor, lelki beszélgetések, lelkigyakorlat, háttérmunkák, karitász munka – sokoldalú és színes volt az élet. Úgy éreztem, a helyemen vagyok az apostoli munkámban. Főállásban mindig hitoktattam: számomra nagyon fontos volt, hogy óvodástól egyetemistáig, szülőktől idősekig mindenkivel foglalkozhattam, hiszen nem lehetett a szolgálatokat szétválasztani. Magam sem tudom elsorolni, mit végeztem a harminc év alatt, ezt csak a Jóisten tudja. Annyira sokoldalú, annyira kapcsolat dús évek voltak!

Nyugdíjasként intenzíven részt veszek a plébániai szeretetszolgálatban, és a plébánián hittant tanítok. Bár jelenleg az egészségem nem mindig engedi, hogy személyesen jelen legyek a Jézus Szíve Társasága közösségi találkozókon, nagyon fontosnak tartom ezeket, és a kisközösségi találkozókat is. Arra is mindig figyelek, hogy az imaéletem rendben legyen, hogy az imára mindig legyen időm. Nagyon szeretem a csendet. A mindennapos reggeli ima a Szentírásolvasás, a csend, a meditáció, az elmélkedés nekem erőt ad. Megtartó erő számomra a közösség, a kapcsolatok, és az imaélet is. De a nehézségek közepette sokszor azt mondom: „Uram, hát érdemes volt mindezt a munkát elvégezni, ha közben elmennek a faluból a fiatalok?” Ilyenkor eszembe jut a kedvenc szentírási részem, a halfogás. „Neked csak az a feladatod, hogy kivesd a hálót! Az, hogy mivel telik meg, az én dolgom.” Újra és újra megerősítést kapok: fontos a bizalom az Istenben, mert mindig megtapasztalom, hogy rég nem én teszem, azt, amit teszek, hanem a Jóisten működik általam.

Nagy ajándék volt számomra Társaságunk részéről az ignáci lelkiség elsajátítása, és az évente végzett nyolcnapos lelkigyakorlatok. Ezek sokat segítettek annak megértésében és elfogadásában, hogy a szenvedés és a nehézségek is hozzátartoznak az élethez.

Úgy gondolom, mindig abból kell kihozni a legjobbat, ami van, és tanulni ebből! Mindent meg lehet oldani: a kapcsolatokat, a súrlódásokat, és a nem megértettséget is. Nem szabad a pillanatnyi látványból ítélni, mert nem az a valóság. „Istenem, add, hogy ne ítéljek, mit tudom én, honnan ered, micsoda mélységből a vétek” – írja Reményik Sándor. Jó az alázatosságot megtanulni és gyakorolni, mert általa el tudjuk fogadni egymást.

Nagyon hálás vagyok a Jóistennek, hogy meghívott erre a szolgálatra, a másokért való életre, és a Jézus Szíve Társaságának is, hogy lehetővé tette és segítette az apostoli munkámat.